Könyv Család és szülők Életmód, egészség Életrajzok, visszaemlékezések Ezotéria Gasztronómia Gyermek és ifjúsági Hangoskönyv Hobbi, szabadidő Irodalom Képregény Kert, ház, otthon Lexikon, enciklopédia Művészet, építészet Napjaink, bulvár, politika Nyelvkönyv, szótár, idegen nyelvű Pénz, gazdaság, üzleti élet Sport, természetjárás Számítástechnika, internet Tankönyvek, segédkönyvek Társ. tudományok Térkép Történelem Tudomány és Természet Utazás Vallás, mitológia E-könyv Egyéb áru, szolgáltatás E-könyv olvasók és tabletek Idegen nyelvű Diafilm Film Hangzóanyag A Libri egyedi termékei Kártya Képeslap Naptár Antikvár Folyóirat, újság Szívünk rajta Szolfézs, zeneelmélet Zene Komolyzene Könnyűzene Népzene Nyelvtanulás Próza Spirituális zene Szolfézs, zeneelm. vegyes Zene vegyesen Akció Animációs film Bábfilm Családi Diafilm vegyesen Dokumentumfilm Dráma Egészségről-betegségről Életrajzi Erotikus Ezoterika Fantasy film Film vegyesen Gyermekfilm Háborús Hobbi Horror Humor-kabaré Ismeretterjesztő Játékfilm Kaland Kötelező olvasmányok-filmfeld.
Öngyilkosság ide vagy oda, nagyon vicces történet. 2 hozzászólásMorpheus>! 2019. augusztus 9., 20:49 Nick Hornby: Hosszú út lefelé 85% Bármilyen paradox is ezt mondanom, de jó volt olvasnom ezt a könyvet, még úgy is, hogy az egyik felem le akar ugrani abból a $@! % toronyból, a másik meg nem, de ez örök konfliktus lesz bennem. Közben meg kimondott pár mondatot, amit még nem fogalmaztam meg, eltalálta a szarva között a … fejét, és bár nem mondott ki néhány mondatot, amire viszont már gondoltam, de aztán mégis úgy kanyarogtak a szálak*, hogy igazolták a gondolataimat, és volt pár olyan is, amikor mondta is és gondoltam is. (Lehet, ezt még bonyolítani? Ja. Nem mondott ki olyan gondolatot, amire nem is gondoltam. Hátkösz, ez aztán segítség. ) Talán ez a könyv adta végső lökést ahhoz – vagy csak ezt akarom bebeszélni magamnak, de mindegy –, hogy létrehozzam a szenvedő molyok zónát. Akár igaz, akár nem, találtam benne néhány jó idézetet, ami illik a zónába. No meg hátha tudunk egymásnak segíteni, talán még találkozunk is, ahol mindenkit felkészítek arra, hogy mind zakkantak vagyunk, nézzük el egymásnak, ha mégsem sikerül, nyugodtan rohanjunk el, vagy ordítsuk le a másik fejét.
Különben sem voltam biztos benne, hogy át akarok mászni a másik oldalra. A rács most egy határt jelzett: a tetőről a lépcsőhöz lehetett menni, a lépcsőről az utcára, és az utcáról Cindyhez, a gyerekekhez meg Danielle-hez és Danielle apjához, meg minden máshoz, amely felröpített ide, mintha egy chipsesdoboz lennék a viharban. A párkányt biztonságosnak éreztem. Itt nem volt megaláztatás és szégyen már azon túl, ami nyilvánvalóan eltölti az embert, ha magányosan ül egy párkányon szilveszter éjszakáján. Miért nem tud körbemenni a tető másik oldalára? Maga miért nem tud? Az enyém a létra. Nem mondhatnám, hogy igazi úriemberként viselkedik. De nem ám, bassza meg. Ami azt illeti, ez az egyik oka annak, hogy itt vagyok fent. Nem olvas maga újságot? Néha belenézek a helyi lapba. Na és mit tud rólam? Régebben benne volt a tévében. Ennyi? Azt hiszem. Gondolkodott egy kicsit. Nem az Abba együttesből az egyik nő volt a felesége? Nem. Vagy valami más énekesnő? Nem. Ó. És szereti a gombát, azt tudom.
Mert akkor kórházba vinnének, és megtudnák, hogy ki vagyok, és hogy ott van nekem Matty, és tiszta időpocsékolás lett volna az a hosszú hónapokon át tartó tervezgetés, és úgy jönnék ki a kórházból, hogy sok ezer fonttal tartozom a gondozónak, és ugyan honnan szereznék annyi pénzt? De senki sem támadott meg. Pár ember boldog új évet kívánt, de nagyjából ez volt minden. Nincs is olyan sok minden ott kint, amitől félni kellene. Emlékszem, arra gondoltam, milyen vicces, hogy éppen most jövök erre rá, életem utolsó estéjén; a többi részét úgy töltöttem, hogy mindentől féltem. Soha nem jártam még az Öngyilkosok Házában. Épp csak busszal mentem el mellette egyszer vagy kétszer. Még azt sem tudtam biztosan, hogy fel lehet-e még menni a tetejére, de nyitva volt az ajtó, és csak mentem fel a lépcsőn, amíg már nem volt hova menni. Nem tudom, miért nem gondoltam arra, hogy az ember nem ugorhat le csak úgy, amikor kedve tartja, de abban a pillanatban, amikor megláttam, rájöttem, hogy ezt nem engedik meg.
Kicsit olyan mellékesnek tűnt, mármint az életnek az az oldala. A tévéből. Ó, az isten szerelmére! Épp meg akartam ölni magam, de sebaj, egy autogramra mindig tudok időt szakítani. Van tolla? Meg egy darab papírja? És mielőtt megkérdezi, az egy igazi ribanc, akinek tökmindegy, hogy mit szív, csak narkó legyen, és bárkivel lefekszik. Különben maga mit csinál itt fent? Én... én is ugrani akartam. Csak kölcsön akartam kérni a létráját. Tessék, végül mindig a létráknál lyukadunk ki. Na jó, nem szó szerint; a közel-keleti békefolyamat nem lyukad ki a létráknál, meg a pénzpiac sem. De egyvalamit megtanultam abból a sok interjúból, amit különböző híres emberekkel készítettem a műsoromban: a leghatalmasabb témák is szétszedhetők a legapróbb részeikre, mintha az élet egy repülőgépmodell volna. Hallottam, amint egy vallási vezető a hitét egy kerti fészer elromlott kallantyújának tulajdonította (egyszer gyerekkorában rázáródott az ajtó, és akkor jött az Isten, és átvezette az éjszakán); hallottam, amint egy túsz azt mondta, azért maradt életben, mert a fogvatartói közül az egyiknek nagyon megtetszett a londoni állatkert kedvezményes családi bérlete, ami a pénztárcájában volt.
A film javára szóljon, hogy az operatőri munka egészen kiváló, akadtak szép kompozíciók, amik szinte simogatták a szememet. Mint mondtam, a színészek is jók, jó az ötlet, jó a téma, csak tényleg, a lényeg maga elsikkad. Kapargatja csak a felszínt, de nem mer benyúlni a dolgok mélyére. Megelégszik azzal az elcsépelt, közhelyes konklúzióval, hogy szerető barátok körében az élet mégiscsak szebb, nem érdemes eldobni magunktól azt. Ez szép és jó, de többnek kellett volna lennie ennek. Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide! Oldalak: 1 2
Odatették azt a dróthálót, jó magasan, és ferde, tüskés tetejű rács volt rajta... na, ekkor kezdtem pánikba esni. Nem vagyok magas, és nem vagyok valami erős, és nem vagyok már olyan fiatal, mint voltam. El nem tudtam képzelni, hogyan tudok majd felmászni oda, márpedig azon az éjszakán kellett elintéznem, Matty miatt, aki a gondozóban volt meg minden. És végigvettem magamban az összes többi lehetőséget, de egyik sem tetszett. Nem akartam a saját nappalimban csinálni, ahol valaki ismerős találna meg. Azt akartam, hogy egy idegen találjon meg. És nem akartam vonat elé ugrani, mert láttam egy filmet a tévében a szegény mozdonyvezetőkről, és hogy az öngyilkosságok mennyire feldúlják őket. És nem volt autóm, úgyhogy nem tudtam elhajtani valamilyen csendes helyre, és beszívni a kipufogófüstöt... És akkor megláttam Martint ott a tető másik oldalán. Elbújtam az árnyékban, és néztem. Láttam, hogy ő rendesen felkészült: hozott egy kis létrát meg drótvágót, és így át tudott mászni a rácson. És csak ült ott a párkányon, lógatta a lábát, bámult lefelé, kortyolgatott a kis laposüvegéből, cigarettázott és gondolkodott, amíg én vártam.
Nagyon tetszett a film, kedves volt, bájos, a színészek jók, és végre igazán el tudott mondani valami fontosat az életről anélkül, hogy hű de nagy "tanulságokat" kellett volna levonni a végén, vagy valaki a szánkba rágta volna a film közben. Szerintem pontosan eléri amit akar, és közben még nagyon jól is szórakozunk. A film összbevétele 7 176 347 dollár volt (). Johnny Depp már azelőtt megvette a film alapjául szolgáló könyv megfilmesítési jogait, mielőtt az megjelent volna. (kázsé)
Mondjuk, minimum öt- vagy hatszáz fonttal. Ha valaki tartozna neked minimum öt- vagy hatszáz fonttal, és az illető kerülne téged, akkor kénytelen lennél késő éjszaka kopogtatni az ajtaján, amikor tudod, hogy otthon van, nem? Ennyi pénzzel nem viccelnek az emberek. Pénzbehajtókat fogadnak fel, eltörik az adós lábát, de én soha nem mentem ilyen messzire. Kicsit azért visszafogtam magam. Na szóval, rögtön láttam, hogy nincs ott azon a bulin, de mégis maradtam egy kicsit. Hova a fenébe mentem volna? Sajnáltam magam. Olyan nincs, hogy az ember tizennyolc éves, és nem tud hova menni szilveszter este, kivéve valami szaros bulit egy szaros szkvotterházban, ahol nincs egy szál ismerőse sem. Hát, nekem sikerült. És úgy tűnik, minden évben sikerül. Elég könnyen barátkozom, de aztán mindenkit gyorsan kiakasztok, erre azért már rájöttem, még ha arra nem is, hogy pontosan miért vagy hogyan. Úgyhogy az emberek is, a bulik is lepattannak rólam. Jent is kiakasztottam, biztos vagyok benne. Ő is lepattant, mint mindenki más.
Martin a sikeres életet dobta el magától, mikor lefeküdt egy 15 éves lánnyal, aki bekokózta magát egy éjszakai bárban – utána felesége, és a sajtó kegye is elhagyta, népszerű reggeli "csevejshowját" elvesztette, helyette a SüssFelTV-ben bohóckodik. Maureen egyedülálló édesanya egy sérült fiúval, akinek sorsában semmi humoros nincs – részben ezért is kerül a tetőre, mert hiányzik a szín és a változás reménye az életéből. No meg azért, mert egy sérült, bármiféle kommunikációra képtelen embert több évtizeden keresztül ápolni borzalmasan megterhelő feladat. A fiatalok, velük szemben, csak a helyüket keresik: JJ rocksztár szeretne lenni, de csak közepesen tehetséges zenész, mint Llewyn Davis, Jess pedig hiperaktív, csúfosan irritáló személyiség, akit apja konformizmusa, anyja megkeseredettsége és nővérének megmagyarázhatatlan eltűnése roncsolt szét. Személyes hangvételű munkáival (Pop, csajok, satöbbi; 31 dal; Fociláz) szemben, a Hosszú út lefelét nem ölelte keblére a kritika: a kimódolt alaphelyzetet és a felsrófolt komolyságot kérték számon azon az alkotón, akitől a popkultúra-rajongók életszemléletének, a számukra óriásinak tűnő, de cseprőnek bizonyuló problémáinak humoros érzékeltetését várják.