Termetre leginkább egy bárány kínálkozott, azt megnyúzta, a bőrébe bújt, és abban vándorolt tovább. Egy dombtetőről aztán elébe tárult a város. A házak megszaporodtak, a lugasok megterebélyesedtek; s már alig várta, hogy emberrel találkozzék. De előbb ledőlt kicsit a fűbe, hogy próbálgassa a báránykodást, mielőtt a városba tér. Éppen a patáit húzta a hasa alá, hogy állatmódra négy lábra álljon, mikor a bokrok mögül egy legelésző szamár lépett elő. Csodálkozva bámult a botladozó bárányra, megszagolta a bundáját, majd egyszerre remegni kezdett, s úgy nekitámadt, mintha szét akarná tépni, mint egy bevarrt zaboszsákot. Taposta a fejét, tiporta a hasát, a szegényember meg csak nyelt és szorította magát, nehogy valamelyik nyílása megfeledkezzen magáról. Mikor látta a szamár, hogy nem boldogul a báránnyal, vad ordítással ott hagyta, és addig vágtatott, míg lábát törve egy mély árokba zuhant. Csak ott nyugodott el. A szegényember szokva volt a rúgásokhoz, de most vele is forgott a világ. Ami előbb olyan békésnek látszott – a fák, a házak, a lugasok – most mind darabokra tört szét.
Aha. A sziklák. Tanyám alig ötven méternyire feküdt a sziklaoldaltól, s most egyszerre megnőtt. A széljárta bazaltoszlopok, csipkés kiugrók, mint az egyensúly remeklései, éppen a fejem fölött sötétlettek. Árnyékuk a kőkerítésig előrekúszott. A sziklaoldalból gyökércsomók, torz bokrok és fák hajoltak ki a levegőbe. Szélcsend volt, meg se rezzentek. Megismételtem: – Hát te? Honnét? Gyanakvón fürkészte az arcomat. Fölugrott egy földbe süppedt bazalttömbre, és gondosan szemügyre vette a fűben hagyott cipőmet. Régen talpalt, öreg cipő volt – de lehet, hogy az ő finomabb szimata még a hús szagát érezhette rajta, melyről a talpnakvalót lenyúzták. Nem ment a közelébe, csak körülötte szaglászott. Szeme gyulladásos volt, vörös, bordáira ráaszott a bőr. De az orra élt. Kis nyugtalanság fogott el, hogy miért hallgatunk. – Éhes vagy? – kérdeztem. Nagy darab szalonnával kínáltam meg. Lassan eszegette, és nem mutatta, hogy éhes. Inkább az látszott rajta, hogy nem lepődne meg, ha elkergetném, ha minden indok nélkül abba kellene hagynia az evést.
Két órát toltam fölfelé a kerékpárt, gémberedett öklöm majd beverte az ablakot. Ivanics óvatos gazda, meggondolja, mielőtt kinyitja az ajtót; de engem igazán jól ismer, bármikor érkezem, beenged. Szurokfekete ember. A szeme, a haja, a szemöldöke – még a bricsesze is fekete. Bőrkabátot hord, csak jár-kel kigombolkozva, nem tudod, hogy megy-e vagy marad. Mintha testvére volna Hirsmann-nak. Én bizony cingár emberke vagyok mellette, sápadt, mint aki belülről penészlik. A kályhának dőlve dörzsölgettem magam, ő a jeges ablakon bámult kifelé. – Hol a lányod? – Lement a faluba – s lassan felém fordul. Ahogy rám néz, még köpcösebbnek látszik, mint máskor. Egy láda mögül üveget húz elő, decinyi pálinkát tölt, állva issza meg. Ugyanabból a pohárból kínál meg engem is. – Meddig maradsz? – Holnap én is a faluba megyek. – A gőzmalomba? – Oda. – Oda holnapután menj – sunyít rám. – Akkor rajtacsípheted őket, feketeőrlés lesz. – És nálad? – hunyorgok vissza. Ostoba arcot vág, aztán felröhög. – Amikor akarod!
Helyettünk is melegszenek? S kicsit roggyantan kapaszkodtam meg a székben. A borbély hosszasan paskolta az ellaposodott párnát, és még alattam is húzkodott rajta párat. Összerándultam, mikor a kézfejével végigsimította az arcomat. – Persze, fáradt már uraságod. A sok nélkülözés… sok temető… S mielőtt hozzákezdett volna, illegő mozdulattal kölnit spriccelt a fújtatóból, és élvezettel beleszippantott a levegőbe. Én meg igyekeztem úgy elhelyezkedni, hogy lehetőleg minél többet lássak a tükörből. A konyha felé egy keskeny ajtórés esett a látószögembe, de a félhomályban minden összemosódott; a széket viszont, amelyen ültem eddig, kis idő múlva valaki fölemelte odaát a függöny anyagával együtt, és visszarakta az asztal mellé. Talán a lány? Vagy valaki más? Tulajdonképpen ma se tudom még pontosan, hogy hányan lehettünk a szobában. S közben a borbély is csattogtatta az ollóját, hajlongott, eltávolodott, közelebb lépett, és egyre erősebben csapott meg a nehéz lehelete. Mi lehet ennek a szájában?
A továbbiakban megpróbáljuk meghaladni eddigi, nevezhetnénk "atomi" közelítésünket és elemzésünket áttenni egy "molekuláris" szintre. E "molekuláris" közelítésben nemcsak a közmondásokat alkotó mondatok állandó logikai kapcsolataira fogunk összpontosítani, hanem azon mondatokra is, amelyek egy adott logikai szerkezetbe belépnek. Megpróbáljuk majd azonosítani és általánosítani azokat a tartalmi közöseket, amelyek a közmondásokat alkotják. Ezen elemzésben a konjunkciót (&) és a kondicionálisokat (—», «—) fogjuk figyelembe venni, mivel ezek a leggyakoribb logikai műveletek. Kezdettől fogva megállapíthatjuk, hogy mindenik közmondáshoz, pontosabban mindenik állításhoz, amelyet a közmondás tartalmaz, csak az igaz logikai igazságértéket lehet hozzárendelni. A közmondást bárhol és bármikor is fogalmazták meg vagy jelentik ki, sohasem a hamis állításának szándékával teszik. Ez viszont nem jelent akadályt abban, hogy a közmondások ellentmondjanak egymásnak. Más szóval, a logika terminusaiban nem tartják be az ellentmondásmentesség alaptörvényét.
– Miért? – Akkor nyugodtabb vagyok. Az égőket mindenütt felgyújtottuk, még a mellékhelyiségekben is. Felelőtlenül pazaroltuk az áramot; de rossz lelkiismerettel. A kislányunk halkan szuszogva aludt Csöpivel. Még volt másfél óra az indulásig, akkorra ér ide a teherautó. Bezártam, kinyitottam a fiókokat. Fili, a törp